Külön világ minden ember. Ami összeköt bennünket - az az emberség.
Aki képes bölcsen dönteni, mindent egynek lát: a szeretet igazsága magába olvasztja a türelem, a figyelem, az odaadás az együttérzés, a magasba vágyódás, a felemelkedés képességét és a felemelés erényét.
A lehetetlen - méltatlan az emberhez.
Ne vágyakozzunk nagy örömökre, mert észrevétlen elmegyünk az élet igazi örömei mellett.
Ne vágyakozzunk nagy dolgok után, érjük be apróságokkal, de azt szeretettel tegyük.
Aki örömet tud szerezni másnak, magának szerezte a legnagyobb örömet.

Mikor Platón megkérdezte tanítványaitól, mi a három legfőbb dolog, amely az élethez szükséges, Kalimonasz ezt válaszolta:
- Az élelem, a fegyver és a szeretet.
- Ha valamelyiktől meg kéne válnod, melyiket hagynád el? - kérdezte tőle Platón.
- A fegyvereket.
- És ha még egyről le kéne mondanod, melyiket hagynád el?
- Az élelmet - válaszolta Kalimonasz. - Fegyver nélkül az ellenség a halálba kerget, élelem nélkül éhen pusztulunk; de ha meggondolod, a halál évezredek óta az élet velejárója. Fegyverrel megvédhetjük, és élelemmel fenntarthatjuk az életünket, de vajon mit kezdenénk egy olyan élettel, amelyből hiányzik a szeretet?

Vajon tudod-e, mi az amire az ember képes?
- Ugye nem tudod. Pedig bizonyára voltál már - hiszen mindenki volt - olyan átkozottul gonosz helyzetben, amikor erődet a kétségbeesésig megfeszítve ezt kívántad: "Bárcsak többet tehetnék valakiért - egy kagylóért, egy füszálért, egy kutyáért, egy emberért"
Tudom, voltál már olyan helyzetben, amikor "valaki" - mondjuk egy ember - rádemelte tekintetét, és szemei némán kérleltek: "Segíts nekem!" - Te pedig elfordultál, mert féltél magadtól, hogy te volnál az, aki arra hivatott, hogy őt felemelje...
De mégis szívből kívántad: bárcsak tehetnél "valamit" érte, vagy még annál is többet. Ezért visszanéztél rá, ő pedig ugyanazt a kifejezést viselte arcán, mint az első pillanatban; a könyörgés megkövesült a tekintetében, ami ilyesfélét jelentett: "Nem tudnál mégis tenni valamit értem?"
Talán soha nem féltél még magadtól, mint most - gyönge pillanataid megakadályoztak ebben.
Vajon tudnál-e ezek után lelkiismereted szemébe nézni, tovább hurcolva az érdektelenség bűnét szívedben, amely feketére festi az emberi lelket, és amit sok helyütt a világban önzésnek neveznek. Én csak így becézem "idegen hatalom."
Most pedig arra kérlek, válaszolj a kérdésre:
Az ember mindig azt teszi amire képes?
És te ezt válaszolod: igen.
Ha kevés volt - mondod -, ennyire futotta, a sekély vízbe még senki sem fulladt bele. Ha pedig sok volt - ezt is tőled idézem - a mélybe jutottál, pontosan oda, ahol a felemelkedni vágyót felkaroltad. Az ember törékeny holmi. Érje be hát az eléggel - ezt még mindig te mondod.
De vajon mit jelent a léleknek ez a szó: Elég?

- -

Az igaz megértés, nem a világ jelenségeinek megértése, hanem az embernek, s rajta keresztül minden emberinek.
Önmagunk megértése, megvilágosodás. A többiek megértése bearanyozza megvilágosodott napjainkat.
A megértés feltétele: a szeretet, amellyel másokat a szívünkbe befogadunk. Amikor a megértést elneveztük szeretetnek, trónjára emeltük az embert. Senkivel sem történhet meg olyan dolog, ami nem emberi. Az emberbe sok minden belefér: a nagyság éppúgy, mint a törpeség.
Nem csak nagy dolgokra születtünk, hanem kis dolgokra is. Az élet mindennapokból áll, a nagy dolgok semmiségekből tevődnek össze.
Mindig tudd: a dolgok egyszer történnek meg veled. A legértékesebb idő a pillanat, amelyben élsz.

Mindenből kettőt tartsunk kéznél, ami az élethez kell. Ekkor az életünk is kétszer annyit fog érni.
Két mosolyunk, két kedves szavunk legyen egy helyett. Megkettőzött szeretet, türelem, jóindulat - az élet mindennapos kellékei.
A jóból, a kellemesből tartalékunk legyen, hisz kétszeresen kell azt osztogatnunk. A természet bölcsen gondoskodott az egyről: társat rendelt mellé, hogy törékenységétől megóvja. A férfihez a nőt a nőhöz a férfit. Az emberhez embert. A szeretethez szeretetet.
Mindenből kettőnk legyen. Így ha apadna a szeretet, fogyna a türelem, csappanna a jóindulat, ott a tartalék a kezünk ügyében. Tudjuk, hogy hol keressük őket, és boldogságunk is megduplázódik.

A természet gyöngéden beoltotta az emberbe az élet szeretetét, az állatok szeretetét, az ember szeretetét, az igazság szeretetét. De megtalálhatod mindezek ellenkezőjét is a világban: az élet megvetését, az állatok gyűlöletét, az ember lenézését és az igazság eltiprását.
A világot könnyebb irányítani, mint az emberi szívet. Aki pedig szívét képes megtölteni szeretettel, a legtöbbet tette a világért, amit ember tehet.

Szeretnéd tudni, hogyan válhat az ember csillaggá?
Püthagorasz erre azt feleli:
Ne edd meg a szívet!
Szeretnéd tudni, milyen kapcsolat van az ember és a csillagok között?
Csak az az ember emelkedhet csillagmagasságokig, aki szeret; csak az találkozhat csillagtársával, akit szeretnek. Ha két ember egymásra talál, végtelenné tágul a tér, elmosódnak a tengerek, hegyek, sivatagok körvonalai; öröklétnek tűnik az idő, melynek egyetlen valóságos része: a pillanat. Ugyanazt látják a világból, amit a csillagok a földre tekintve. Lágyabbá válnak a színek, kellemesebbé a hangok, a vasziliko (Görögoszágban honos nagyon szép és illatos virág; a lélek szimbóluma) illata betölti a mindenséget; fogékonnyá, szárnyalóvá lesz a lélek, megduplázódik a tetterő. Ne edd meg a szíved, hogy a csillagok közé emelkedhess!
Platón a szerelmet az élet végzetes keserűségének nevezi. Azt is mondja: aki szeret, az meghal a maga számára, hogy a másik számára élni tudjon.
Nála a szerelem önkéntes megsemmisülés. Amennyiben belehalunk a szerelembe - itt a viszonzatlan egyoldalú vonzalomra gondolok -, úgy valóban keserű; de ha szeretünk, és viszontszeretnek én ezt így nevezem: csillagok találkozása.
Aki szeret, önként átlép egy másik, a tértől, időtől, világoktól független dimenzióba, hogy ott találkozzék a szeretett lénnyel, aki az ő kedvéért önként átlépett a tértől, időtől, világoktól mentes dimenzióba.
Életet jelent a csillagok találkozása. Lemondás, fájdalom, keserűség nélküli életet - boldog életet: az ember számára elképzelhető legboldogabbat.

Ne hajolj meg a sors előtt, csak azért, mert az úgy kívánja. Célod van, s aki ismeri a célt, merje birtokolni a rávezető eszközöket is.
Ha mégis elgyöngülnél a cél előtt, fordulj a szívedhez tanácsért. Egy kis késlekedés nem árt: ami hamar áll elő, hamar a semmibe vész. Nincs jobb társ az erős szívnél, mely a kellő pillanatban átsegít a bajokon. Élj a szív törvénye szerint!
Akinek célja: a helyes élet - annak eszköze: az emberség.

Elengedni valakit nem azt jelenti, hogy megszűnik a fájdalmad. Amíg szereted, fájni is fog a hiánya. Ez nem baj. Attól még elengedheted. Sírva búcsúzunk egymástól, s ha igazi a szereteted, ez egy jó sírás. Elválasztva lenni bárkitől is, akit szeretünk: fáj. Ha már nem fáj: nem is szeretjük. (...) Az elengedés nem azt jelenti, hogy az ember szíve kihűl. Nem azt jelenti, hogy elfelejtem örökre. Nem közönyt jelent. Az elengedés azt jelenti, hogy hagyom őt szabadon repülni, szállni, a maga útján - abban a biztos reményben, hogy visszatalál majd hozzám. De amíg nincs itt, mindig hiányzik. És fáj.

Egyetlen dolog szünteti meg a másik hiányának fájdalmát: ha nem szeretjük tovább. Amikor azt mondjuk, hogy az idő gyógyít, erre gondolunk. A felejtésre. Ez azonban, ha valóban szeretünk, nem lehetséges. A szeretet hiányát csak egyetlen dolog gyógyítja: ha újra találkozunk azzal, akit szeretünk. Semmi más. Jövőre, húsz év múlva, egy másik életben. Mindegy. A hiány mindaddig él, amíg nem látjuk újra. Nem az emléke, a hiánya él bennünk!

Minden morál, minden elvárás, minden szokás, minden illem és nevelés hamis, ha nem arra tanít meg, hogy a döntő pillanatokban hallgass a saját szívedre. A saját lelkiismereted hangjára. Senki másra, mert lehet, hogy aki jót akar, az sem tesz jót neked. Az utolsó időkben egyetlen mestered maradt: a saját szíved! Minden könyv, minden tanács és nevelés érvénytelen. Csakis a szíved súgja - ha meghallod még a hangját -, hogy mit tegyél.

Egymás kedvéért jöttünk a világra. Teremtő gondolatokkal, érző szívvel, igazságszeretettel és emberszeretettel születtünk.Mégis, mikor utadat járod, találkozhatsz mindezek ellenkezőjével: törpe lélekkel és rideg szívvel is. Tudd, hogy ők is Isten teremtményei, és mivel egymás kedvéért jöttünk a világra, szeresd és tanítsd őket.

Van egy régi legenda, amely szerint egy fehér és egy fekete angyal kerülgeti a Földet, és figyelik, hallják, hogy az emberek mit mondanak, gondolnak. Ha valaki jól állítja be magát, jót vár, jót remél, akkor a fehér angyal azt mondja, hogy "úgy legyen". És a fekete angyal köteles erre rámondani, hogy ámen. Ha viszont valaki rosszul állítja be magát, szomorú, keserű, akkor a fekete angyal mondja azt, hogy "úgy legyen". És a fehér angyal köteles rámondani azt, hogy ámen. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy a hívő, az optimista, a jóra készülő emberek dolgai általában jobban sikerülnek, mint a keserű, pesszimista és rosszat váró emberekéi. Ez nagyon szép legenda, amely megmaradt bennem. Vigyázni kell, hogy mikor száll el fölöttünk a két angyal. Csakugyan hiszek abban, hogy az egyik legfontosabb dolog a bizalom.

A legboldogabb emberek azok, akiknek a legérdekesebb gondolatok járnak a fejükben. Akik számára a szórakozást a személyiségük fejlesztése jelenti, akik kedvelik a jó zenét, az érdekes könyveket, a szép képeket, a jó társaságot, és a jó beszélgetéseket, ők a világ legboldogabb emberei. Ők nem csupán önmagukban boldogok, hanem a boldogság forrását jelentik mások számára is.

A szülők olyanok, mint a hegyek; a gyerek azzal tölti életét, hogy megpróbál felkapaszkodni rájuk, és nem is sejti, hogy egy szép napon mi játsszuk majd az ő szerepét.


A gyermekmosoly olyasmi, mint a tetoválás: örökre szóló műremek.

Egy gyermekért azt adjuk, ami mindennél drágább ezen a földön: a szeretetünket, az életünket.

Minden gyerek a maga sajátos küldetésével születik a világra, némelyik, hogy beragyogja napjainkat, némelyik, hogy próbára tegye türelmünket, némelyik, hogy célt adjon életünknek, és némelyik, hogy gondoskodjék rólunk. Így van: mikor világra jönnek, a gyermekek mindent megváltoztatnak, különösen, ha senki sem hívta őket.

Az, aki szorgalomra szoktatja gyermekeit, jobban gondoskodik róluk, mintha vagyont adna kezükbe.

A gyermek állandóan szembesül a kérdéssel: - Mi leszel, ha nagy leszel? Nagy bátorságot tanúsítana a gyermek,aki ilyenkor a felnőtt szemébe nézne, és azt mondaná: - Én nem leszek, hanem már vagyok valami.

Gyermek koromban Nagypapa belihegett, barackot nyomott a fejünkre, és egyből kérdezte: mi leszek, ha nagy leszek. Mondtam: búgócsiga, mert marhára unalmas, hogy a felnőttek folyton ezt firtatják.

Gyermekkorban... akkor boldog az ember. Azt hiszi, elvarázsolt helyen él. Aztán felnövünk, és megszakad a szívünk.

Érdemes lemenni a halpiacra, és megnézni a rákokkal teli hordókat. Soha nem kell fedelet tenni rájuk, mert ha az egyik rák megpróbál kimászni, a társai belekapaszkodnak, és visszahúzzák. A rossz társaság is pontosan így hat a gyerekekre.

A gyermeknek inkább példaképre, mintsem kritikusra van szüksége.

Miközben megpróbálunk mindent megtanítani gyermekeinknek az életről, gyermekeink megtanítják nekünk, hogy miről is szól az élet.

A házasság értelme nem az, hogy a felnőttek gyermekeket csinálnak, hanem az, hogy a gyermekekből felnőtteket nevelnek.

Az egész gyermek olyan, mint egyetlen érzékszerv, minden hatásra reagál, amit emberek váltanak ki belőle. Hogy egész élete egészséges lesz-e vagy sem, attól függ, hogyan viselkednek a közelében.

A gyermek szeme a jövő tükre. Jaj annak, aki elhomályosítja.

Ha a gyermek hazudik, akkor vagy fél, vagy utánoz. Hazug szülőknek hazug gyerekeik vannak. Ha azt akarjuk, hogy a gyerekünk elmondja nekünk az igazat, ne hazudjunk neki.

Ugye tudjátok, honnan származnak a tündérek? Az úgy volt, hogy amikor az első gyerek a Földön elnevette magát, a kacagása ezer darabra tört és szanaszét gurult a Földön. Ezekből lettek aztán a tündérek.

Volt egyszer egy madár. Két tökéletes szárnnyal és gyönyörű, fénylő, színes tollakkal áldotta meg a sors. Az olyan állat, amely szabadon repülhet az égen, boldoggá teszi azt is, aki nézi. Egy napon megpillantotta ezt a madarat egy nő, és beleszeretett. (...) A nő csodálta, tisztelte, rajongva szerette a madarat. De egy napon arra gondolt: mi lesz, ha a madár egyszer majd távolabbi hegyeket is meg akar ismerni? És megijedt. (...) És azt gondolta: "Csapdát állítok neki. Ha megint jön, többé nem repülhet el tőlem." A madár szintén szerelmes volt belé, és másnap megjelent, ahogy szokott, de beleesett a csapdába, és fogoly lett. A nő kalitkába zárta, és egész nap nézte. (...) Mivel a madár nem repülhetett, nem tudta kifejezni a létének értelmét, és lassan elhervadt, elveszítette tollai ragyogását, és megcsúnyult. (...) Egyik nap elpusztult a madár. A nőt elfogta a bánat, és éjjel-nappal rá gondolt. De nem a kalitkára emlékezett, hanem arra a napra, amikor először meglátta boldogan repülni a felhők között. (...) A madár nélkül az ő élete is elvesztette az értelmét, és a halál hamarosan bekopogtatott hozzá. "Miért jöttél?" - kérdezte a halált. "Hogy újra együtt repülhess a madaraddal" - felelte a halál. "Ha hagytad volna, hogy mindig elrepüljön és visszajöjjön hozzád, csak még jobban szeretted volna és csodáltad volna, most viszont még ahhoz is rám van szükséged, hogy újra találkozhass vele."

Platón szerint a teremtés kezdetekor az ember nem olyan volt, mint ma. Nem léteztek férfiak és nők, csak egyféle lény létezett: alacsony volt, egy teste volt és egy nyaka, de a fején két arc volt, az egyik előre nézett, a másik meg hátra. Mintha két teremtményt összeragasztottak volna a hátuknál fogva. Ennek a lénynek két neme volt, négy lába és négy karja. De a görög istenek féltékenyek voltak, mert látták, hogy egy négy karú lény sokkal többet tud dolgozni, hogy a két arc mindig mindent lát, ezért nem lehet rajta ütni, a négy láb pedig sokáig tud gyalogolni, vagy egyszerűen talpon maradni. És ami a legveszélyesebb: egy ilyen kétnemű lénynek nincs szüksége másra, csak hogy szaporodni tudjon. Akkor azt mondta Zeusz, az Olümposz legnagyobb ura: "Tudom, mit lehetne csinálni ezekkel a halandókkal, hogy ne legyenek olyan erősek." És egy villámmal kettéhasította őket, megteremtvén ezzel a férfit és a nőt. Ez jelentősen megnövelte a föld népességét, de ezzel egyidejűleg nagyon meg is gyöngítette a lakóit. Mert most mindenkinek újra meg kellett keresnie az elveszített másik felét, hogy átölelhessék egymást, és ebben az ölelésben visszanyerhessék régi erejüket, hogy ellen tudjanak állni a támadásnak, hogy újra bírják a hosszú menetelést, a fárasztó munkát.

Az a másodperc, amikor igazán szeretünk, életünk egyetlen valóságos pillanata. A többi nem az. A többi boldogtalan varázslat. Őrület. Teli félelemmel és szomjúsággal. Mi persze éppen fordítva gondoljuk. Mi azt hisszük, hogy az a “valóság”, amikor egyedül, kővé dermedt, magányos lélekkel élünk. Valóság a hétköznap, a közöny, az egoizmus, az én, az enyém, a pénzkereset. Valóság a tévé, a robot, a rohanás, a vásárlás, az aszfalt, a “senkihez sincs közöm” életérzése. És a szerelemről véljük, hogy káprázat, mámor. Amikor valóban szeretünk, mondják ránk az emberek, hogy “Te el vagy varázsolva, öregem! Te megőrültél!” – miközben egy tévedhetetlen hang lelkünk mélyéről azt mondja: “Itt akarok maradni, mert mindig ide vágytam! Itt akarok élni, örökké!” Amikor szeretjük egymást: kijózanodunk. Felébredünk. Életünk valóságos állapota az, amikor szeretünk. Ezt a csodát rendszerint akkor érjük el, amikor föladjuk a görcsös önvédelmünket, és elkezdünk egymásban, egymásért élni.

Hétköznapokon csaknem észrevétlen a szeretet. Ám ha baj van, nagyon tud fájni. És te is, én is, akkor döbbenünk rá érzelmeink méreteire és fájdalmasságára, mikor veszély fenyeget. Miért így kell megtudnunk, mennyire szeretünk?!
*************************************************************************************
Szeretni annyi mint szenvedni. Ha nem akarunk szenvedni, nem szabad szeretni. De akkor attól szenvedünk, hogy nem szeretünk. Tehát: szeretni annyi mint szenvedni, nem szeretni annyi mint szenvedni, szenvedni annyi mint szenvedni. Boldognak lenni annyi mint szeretni, tehát boldognak lenni annyi mint szenvedni, de a szenvedés boldogtalanná tesz, vagyis a boldogtalansághoz szeretni kell, vagy szeretni kell szenvedni, vagy szenvedni a túl sok boldogságtól.
*************************************************************************************
Ha valakit valóban szeretsz, azonnal tudod, ha megbántod - nem azért, mert látod az arcán, hanem mert a bántás pillanatában önmagadon érzed a bántalmat, neked is fáj - és tudod, hogy nem kellett volna. Nemcsak neki, neked is sajog, azonnal. A szeretet nem ismer sem időt, sem távolságot.
*************************************************************************************
A szeretet nem múlhat el - megmarad. Ezért van az, hogy senkit sem lehet megvigasztalni, ha elveszti azt, akit szeret. Minden vigasz erőtlen és hamis. Főleg az a mondat, hogy "az idő majd begyógyítja a sebedet". Nem igaz. Ez nem olyan seb, ami gyógyul. A fájdalom érzése idővel csökkenhet, de a széttépettség érzése megmarad.
*************************************************************************************
Ha veszítettél már el valakit, tudod, hogy a vesztés pillanatában szeretted a legjobban és a legigazabban. Amikor szembesültél azzal, hogy „nincs”. Amikor a sors letépi rólunk azt, akit szeretünk, s ott maradunk kifosztva, egyedül – a hiányban döbbenünk rá, mennyire szerettük. Utólag. És jönnek az emlékek: a közönyös hétköznapok, a szürke reggelek, a fáradt fölkelések, a rosszkedvű morgások, veszekedések, összezördülések, a kellemetlen esték, amikor nem történt semmi, csak ültetek egymás mellett, üresen – a hiány fájdalmas érzésével visszanézve villámfényben látod meg a múltadat, s azt kiáltod:
- Milyen hülye voltam! Nem láttam, milyen kincset szórok szét minden percben és órában!... Bár akkor tudtam volna, amit most tudok: hogy ajándék volt vele az élet! Bár visszatérhetne, akár csak egyetlen percre is! Másképp szólnék hozzá? Másképp látnám, másképp ölelném… És elmondanám neki azt, hogy… Mit is?... Amit nem lehet elmondani.