Tudom kellene most ide írnom valamit,de szerintem senki sem írja le olyan könnyen...!-Ezért hát ugy gondolom beszéljen róllam az oldal,amit most nézegetsz. Ebből majd talán rá jösz arra,hogy milyen ember is vagyok igazán! Annyit azért elmondanák,hogy nem merő egoizmusból hozom létre ezt a portált; talán mert kell nekem egy hely, ahol teljes mértékben önmagam lehetek, ahol összegyűjthetem az életemmel kapcsolatos dolgokat, ahol elérhetem barátaimat, ahol ismerkedhetek, ahol megmutathatom munkáimat, elmondhatom a véleményem,mert én olyan vagyok amilyen...! Tehát te is legyél azzá, amiért születtél, merd vállalni önmagad, és boldog leszel!
Tehát!- Enikő nevem.1969-ben születtem.Van férjem és három gyermekem.Minden amit isten alkotott csodálom és szeretem. Boldog-harmónikus teljes az életem.Az emberek jósága tett jobbá engem.A szeretet kivánom,hogy legyen végtelen az ember életében. "LEGYEN BOLDOG MINDEN EMBER A FŐLDÖN,-SZIVETEKBEN A SZERETET ÉS A JÓSÁG GYŐZZÖN"!Egyellőre ennyi magamról.Kicsit rövid bemutatkozás,de szerintem a bemutatkozás nem is olyan fontos.Annál inkább a szeretet a leg fontosabb mejben élek és ti is éltek.hatalmas bennem az emberi szeretet mint bármi más,amit néhány sorba még azért szeretnék neked le írni,hogy még is tudd,hogy milyen vagyok igazán.Mi emberek furcsa lények vagyunk. Tudunk örülni, sírni, dühöngeni, de a legfontosabb, hogy szeretni tudunk. Szeretni a legcsodálatosabb dolog a világon. Mindegy, hogy szeretetről vagy szerelemről beszélünk, de szeretni a legnagyobb öröm. Tudni azt, hogy vannak emberek akik fontosak számunkra az is egy csoda. A szeretetben a legjobb dolog adni: ölelést, csókot, taná-csot mindegy mit csak szívből szóljon. Lehet szó szeretetről anya lány közt, tanár diák közt, barátnők közt, bárkiről és bármiről is legyen szó legfontosabb, hogy a szeretet végtelen és határtalan. Minden ember tudja, hogy szeretet nélkül élni nem lehet. Nem is. Ez az életünk ereje amiből meríthetünk és amit tovább is adhatunk. Oly kicsi a szív, hogy fér bele mégis ennyi szeretet? Nem lehet tudni, de nem is ez a lényeg: Hanem, hogy adjunk meg mindent szeretteinknek, hisz ha mi adunk, kapunk is és így lesz teljes a világ együtt szeretetben.A szeretet érdekes,szinte észrevétlen hömpölygéssel érkezik. Ne siettesd jöttét, ami személyesen a tiéd, rád talál. Várd nyitott szívvel, egész sorsoddal, egész életeddel. A szeretet hangja muzsika: ajándék a léleknek, felüdülés a szellemnek, megkönnyebbedés a szívnek. Ez a szó: szeretet - élettel teli valóság segít feloldani és feloldódni; megérteni és megértetni; megtartani és elengedni.
Ha meggondolod, melyik földi jelenség áll közelebb hozzád, a Nap, a Hold, a csillagok, a kő, a fa, a fűszál, vagy egy ember - egyképpen tudsz válaszolni rá: embernek csak ember lehet társa.
A Nap fénytengere felnyitja szemeidet; a Hold ragyogása pihenőre int; a pislákoló csillagok terelnek éjjeli utadon; a kő szilárdsága példát mutat az akarat hajlíthatatlanságára. A fa hűs árnyékában felüdülhetsz, és életed dolgai megkönnyebbednek. Egyetlen fűszál is bizonyság az élet körforgására: kizöldell, szárba szökken, elhalványul, megfonnyad, végül lehanyatlik. Ezt teszi velünk is az idő: felmagasztosít, majd porba dönt.
A Föld eme jelenségeit akár felruházhatnád emberi tulajdonságokkal is, hisz az emberképes tündökölni, akár a Nap, s ragyogni, miként a Hold az éj sötétjében. Képes szárnyalni csillagléptékben, s kitartani hittel a kő szilárdságához mérten. Képes a nyugalom békéjét árasztani, akár a fa törzse, koronája és levelei teszik ezt méltósággal és alázattal. Képes születni, növekedni, kiteljesedni, megfakulni és kihunyni, majd mindent újra kezdeni. Mért képes mindezekre? Mert ember. És az ember hatalmas erővel egyesíti magában a természet földi jelenségeit a világmindenség távoli fényeivel. Mi volna hát csodálatosabb az embernél? Ő az élet - s az életnél semmi sem csodálatosabb. Ő a Nap, a Hold, a csillagok, a kő, a fa, a fűszál egyszemélyben; és mégis több náluk - mert szeretni képes.
Az ember szeretetre született.Ugyan mit kezdenél a fénylő Nappal, a ragyogó Holddal, a csillagok káprázatával, a kő hajlíthatatlanságával, a fa hűs árnyával és a fűszál élni tudásával a szeretet nélkül? Kevés ha csak aszerint tudsz élni, amit tőlük tanultál. Felőlük megsejtheted, miben áll az élet; annyi bölcsességet táplálnak beléd, amennyi emberi fejbe csak beleférhet. De egyet, egyetlenegyet nélkülük kell megtalálnod: a szeretet útját. Mert egyedül az ember képes szeretni és szeretetet elfogadni. A szeretet elfogadás épp oly nagy képesség, mint a szeretni tudás. Annak, aki szeret, tulajdona az egész világ: a Nap, a Hold, a csillagok, a kő, a fa, a fűszál. A szeretet által előtűnik a fejben a gondolat, beteljesedik az alkotás, termékennyé lesz az akarat, és megvilágosodik az út, amelyet az élet neked szánt.
Na de nem rabolom tovább idődet hasznosan haszontalanul inkább nézz szét blogomba és
érezd jól magad!
További szép napot!

Ma van a születésnapod, köszöntelek Téged, ha valaki ma rád néz, ne vágj szomorú képet. Egy évben egyszer van ilyen alkalom, legyél hát boldog ezen a szép napon. ----------------"-------------------
Kedves látogatók ti, kik méltónak tartjátok ezen gondolatokat arra, hogy kézbe vegyétek, és figyelemmel elolvassátok, ti vajon mit gondoltok a romantikus vízparti sétákról? Meg-megállva a naplementét, vagy a csillagokat nézitek, hallgatjátok, amint a hullámok a partot csókolják, és egy, a túlpartról szóló, lágy, kellemes, halk dallam észrevétlen belemosódik a hullámok, a gyengéd szellő zajába. Nos, mit szólnátok egy ilyen sétához? Gondolom, a legtöbben közületek szívesen részt vennének egy ilyen sétán; ki egyedül, ki kettesben. Hiszen a naplemente, a csillagok, a hullámok moraja, mind romantikus és gondolatokra késztető, álmodozásra hívó. És a zene? A lágy, kellemes, halk dallam is romantikára hajlamosít, ábrándokat kelt, mozgásba hozza a lelket, sőt, néha a testet is. A zene kell az embereknek, mert megtöri az olyakor nyomasztó, de egyébként nagyon fontos csendet; és nem egyhangú, monoton zajként hasít bele az emberek életébe, hanem változatos harmóniák, különféle ritmusok teszik széppé, egyedivé a zenét. A zene sok mindenben segít az embereknek, de ha túlzásba viszik a hallgatását, ellustíthatja a gondolkodást, hisz a manapság oly divatos, szövegre írt dallamok kimondják helyettünk a gondolatokat, és mi már nem törekszünk arra, hogy sajátjainkként fogalmazzuk meg őket, hisz ezt már valaki megtette helyettünk. Félreértés ne essék!, én nem a divatos zenéket ócsárolom (magam is szeretem őket), hisz haladni kell a korral, de a túlzásba vitt hallgatásuk az agyat lustítja. Rosszabb esetben meg sem értjük, amit a szerző mondani akart (rosszul alkalmazhatjuk az idézeteket). De a zene kell, csak okosan kell bánni vele; mert a zene minden jó tulajdonságával az embert született szolgálni, mert a zene kell, mert a zene szép. A zene szép, de nehezen érthető; a zene fontos, de nehezen érthető; a zene beszél, de nehezen érthető; a zene kell, de nehezen érthető; a zene szép, de nehezen érthető; csak azok értik igazán, akik a lelkükből hallgatják, akik a lelkükből csinálják; ezért hallgasd meg többször is, hogy pontosan megértsd. A zenét a füllel érzékeljük, de a lelkünkkel halljuk. Ha a zene elhal is, a lelkünkben tovább rezeg; érzéseket éleszt és fojt el bennünk. A zene néha fáj, és mégis… jólesik. A zene érzéseket fejez ki, beszél, mint a tánc, a szavak. De ha ostobán bánnak vele, ösztönné válhat, mint a tánc, a szavak. A zene simogat, a zene vigasztal, a zene buzdít, a zene tűzbe hoz, de a zene soha sem goromba; a zene megszűnik zene lenni, mihelyt goromba, durva dologra használják; mert a zene egy angyal, egy érzékeny angyal, akit elriaszt minden durvaság.

A romantika valami nagyon ősi dolog. Már akkor létezett, amikor még neve sem volt. Talán akkor születhetett, amikor Ádám egyedül sóhajtozott a paradicsomi naplementében, és hiányérzete támadt, mígnem Isten társat formázott neki.

A romantikát majdnem olyan nehéz meghatározni, mint a szerelmet. Persze egy egész stílusirányzat, egy korszak viselte nevét, és ezzel talán még inkább elhomályosította az eredeti jelentés körvonalait. Talán a legfontosabb kérdés, hogy hány ember kell a romantika megvalósulásához, beteljesüléséhez? Egy férfi és egy nő, netán elég az egyikük? Vajon ha egyedül vagyunk és éjszaka a csillagokba veszik tekintetünk, szerelmes gondolatok gyötörnek bennünket, az kimeríti a romantika kereteit? A klasszikus romantika mindig is összefonódott a szerelemmel. Az pedig talán egyértelmű, hogy van viszonzatlan szerelem, van gyötrő magányos szerelem, van amikor pont az ilyen magányos pillanatokban árad szét bennünk a legtöbb szerelmes érzés, a legmélyebb, legszentimentálisabb gondolatfolyam. Éppen ezért talán van magányos romantika is, vannak pillanatok, amiket ez a csodálatos, mélyre rejtett érzés tesz széppé, bár nincs velünk senki, mégis van kire gondolni, létezik bennünk a szeretett lény. Vágyakozunk rá, hiányoljuk abból a szinte tökéletes pillanatból, de még így is működik, még így is képesek vagyunk valamennyit meríteni érzelmileg abban az élethelyzetben.

Manapság nem divatos a romantika, ahogy nem divat a sírás és a szerenád sem. Napjainkat a félelem határozza meg, és a felszínesség. Félünk őszinték lenni, félünk nyíltan szeretni, és legfőképpen sajnos sokszor félünk önmagunk lenni. Helyette egy felszínes báb-ruhába bújunk, egy biztonságos, semmitmondó burokba. Irigységünket elnyomva inkább kinevetjük a megmaradt romantikus hősöket. Igen hősök, mert lassan már emberfeletti tulajdonságnak számít, ha valaki nyíltan birtokolja. Bennünk van és nem véletlenül, hiszen szüksége van rá mindenkinek.

A romantika klasszikus esete talán mégis két emberről szól, jobb esetben két szerelmes emberről. Alkotótársakról, és az ők adott pillanatban való harmonikus együttes létezéséről. Nem kellenek hozzá sem szavak, sem mozdulatok. Hármashangzatok vagy éppen vállra szálló pillangók. Csak egy csöppnyi hely kell odabenn és idekinn és a levegő észrevétlen közreműködése, hogy létrehozza ezt az érzelmi és hangulati áramkört. Talán még levegő sem kell, talán a romantika még vákuumban is túléli.

Külön világ minden ember. Ami összeköt bennünket - az az emberség.
Aki képes bölcsen dönteni, mindent egynek lát: a szeretet igazsága magába olvasztja a türelem, a figyelem, az odaadás az együttérzés, a magasba vágyódás, a felemelkedés képességét és a felemelés erényét.
A lehetetlen - méltatlan az emberhez.
Ne vágyakozzunk nagy örömökre, mert észrevétlen elmegyünk az élet igazi örömei mellett.
Ne vágyakozzunk nagy dolgok után, érjük be apróságokkal, de azt szeretettel tegyük.
Aki örömet tud szerezni másnak, magának szerezte a legnagyobb örömet.

Mikor Platón megkérdezte tanítványaitól, mi a három legfőbb dolog, amely az élethez szükséges, Kalimonasz ezt válaszolta:
- Az élelem, a fegyver és a szeretet.
- Ha valamelyiktől meg kéne válnod, melyiket hagynád el? - kérdezte tőle Platón.
- A fegyvereket.
- És ha még egyről le kéne mondanod, melyiket hagynád el?
- Az élelmet - válaszolta Kalimonasz. - Fegyver nélkül az ellenség a halálba kerget, élelem nélkül éhen pusztulunk; de ha meggondolod, a halál évezredek óta az élet velejárója. Fegyverrel megvédhetjük, és élelemmel fenntarthatjuk az életünket, de vajon mit kezdenénk egy olyan élettel, amelyből hiányzik a szeretet?

Vajon tudod-e, mi az amire az ember képes?
- Ugye nem tudod. Pedig bizonyára voltál már - hiszen mindenki volt - olyan átkozottul gonosz helyzetben, amikor erődet a kétségbeesésig megfeszítve ezt kívántad: "Bárcsak többet tehetnék valakiért - egy kagylóért, egy füszálért, egy kutyáért, egy emberért"
Tudom, voltál már olyan helyzetben, amikor "valaki" - mondjuk egy ember - rádemelte tekintetét, és szemei némán kérleltek: "Segíts nekem!" - Te pedig elfordultál, mert féltél magadtól, hogy te volnál az, aki arra hivatott, hogy őt felemelje...
De mégis szívből kívántad: bárcsak tehetnél "valamit" érte, vagy még annál is többet. Ezért visszanéztél rá, ő pedig ugyanazt a kifejezést viselte arcán, mint az első pillanatban; a könyörgés megkövesült a tekintetében, ami ilyesfélét jelentett: "Nem tudnál mégis tenni valamit értem?"
Talán soha nem féltél még magadtól, mint most - gyönge pillanataid megakadályoztak ebben.
Vajon tudnál-e ezek után lelkiismereted szemébe nézni, tovább hurcolva az érdektelenség bűnét szívedben, amely feketére festi az emberi lelket, és amit sok helyütt a világban önzésnek neveznek. Én csak így becézem "idegen hatalom."
Most pedig arra kérlek, válaszolj a kérdésre:
Az ember mindig azt teszi amire képes?
És te ezt válaszolod: igen.
Ha kevés volt - mondod -, ennyire futotta, a sekély vízbe még senki sem fulladt bele. Ha pedig sok volt - ezt is tőled idézem - a mélybe jutottál, pontosan oda, ahol a felemelkedni vágyót felkaroltad. Az ember törékeny holmi. Érje be hát az eléggel - ezt még mindig te mondod.
De vajon mit jelent a léleknek ez a szó: Elég?