A romantika valami nagyon ősi dolog. Már akkor létezett, amikor még neve sem volt. Talán akkor születhetett, amikor Ádám egyedül sóhajtozott a paradicsomi naplementében, és hiányérzete támadt, mígnem Isten társat formázott neki.

A romantikát majdnem olyan nehéz meghatározni, mint a szerelmet. Persze egy egész stílusirányzat, egy korszak viselte nevét, és ezzel talán még inkább elhomályosította az eredeti jelentés körvonalait. Talán a legfontosabb kérdés, hogy hány ember kell a romantika megvalósulásához, beteljesüléséhez? Egy férfi és egy nő, netán elég az egyikük? Vajon ha egyedül vagyunk és éjszaka a csillagokba veszik tekintetünk, szerelmes gondolatok gyötörnek bennünket, az kimeríti a romantika kereteit? A klasszikus romantika mindig is összefonódott a szerelemmel. Az pedig talán egyértelmű, hogy van viszonzatlan szerelem, van gyötrő magányos szerelem, van amikor pont az ilyen magányos pillanatokban árad szét bennünk a legtöbb szerelmes érzés, a legmélyebb, legszentimentálisabb gondolatfolyam. Éppen ezért talán van magányos romantika is, vannak pillanatok, amiket ez a csodálatos, mélyre rejtett érzés tesz széppé, bár nincs velünk senki, mégis van kire gondolni, létezik bennünk a szeretett lény. Vágyakozunk rá, hiányoljuk abból a szinte tökéletes pillanatból, de még így is működik, még így is képesek vagyunk valamennyit meríteni érzelmileg abban az élethelyzetben.

Manapság nem divatos a romantika, ahogy nem divat a sírás és a szerenád sem. Napjainkat a félelem határozza meg, és a felszínesség. Félünk őszinték lenni, félünk nyíltan szeretni, és legfőképpen sajnos sokszor félünk önmagunk lenni. Helyette egy felszínes báb-ruhába bújunk, egy biztonságos, semmitmondó burokba. Irigységünket elnyomva inkább kinevetjük a megmaradt romantikus hősöket. Igen hősök, mert lassan már emberfeletti tulajdonságnak számít, ha valaki nyíltan birtokolja. Bennünk van és nem véletlenül, hiszen szüksége van rá mindenkinek.

A romantika klasszikus esete talán mégis két emberről szól, jobb esetben két szerelmes emberről. Alkotótársakról, és az ők adott pillanatban való harmonikus együttes létezéséről. Nem kellenek hozzá sem szavak, sem mozdulatok. Hármashangzatok vagy éppen vállra szálló pillangók. Csak egy csöppnyi hely kell odabenn és idekinn és a levegő észrevétlen közreműködése, hogy létrehozza ezt az érzelmi és hangulati áramkört. Talán még levegő sem kell, talán a romantika még vákuumban is túléli.