Ma van a születésnapod, köszöntelek Téged, ha valaki ma rád néz, ne vágj szomorú képet. Egy évben egyszer van ilyen alkalom, legyél hát boldog ezen a szép napon. ----------------"-------------------
Kedves látogatók ti, kik méltónak tartjátok ezen gondolatokat arra, hogy kézbe vegyétek, és figyelemmel elolvassátok, ti vajon mit gondoltok a romantikus vízparti sétákról? Meg-megállva a naplementét, vagy a csillagokat nézitek, hallgatjátok, amint a hullámok a partot csókolják, és egy, a túlpartról szóló, lágy, kellemes, halk dallam észrevétlen belemosódik a hullámok, a gyengéd szellő zajába. Nos, mit szólnátok egy ilyen sétához? Gondolom, a legtöbben közületek szívesen részt vennének egy ilyen sétán; ki egyedül, ki kettesben. Hiszen a naplemente, a csillagok, a hullámok moraja, mind romantikus és gondolatokra késztető, álmodozásra hívó. És a zene? A lágy, kellemes, halk dallam is romantikára hajlamosít, ábrándokat kelt, mozgásba hozza a lelket, sőt, néha a testet is. A zene kell az embereknek, mert megtöri az olyakor nyomasztó, de egyébként nagyon fontos csendet; és nem egyhangú, monoton zajként hasít bele az emberek életébe, hanem változatos harmóniák, különféle ritmusok teszik széppé, egyedivé a zenét. A zene sok mindenben segít az embereknek, de ha túlzásba viszik a hallgatását, ellustíthatja a gondolkodást, hisz a manapság oly divatos, szövegre írt dallamok kimondják helyettünk a gondolatokat, és mi már nem törekszünk arra, hogy sajátjainkként fogalmazzuk meg őket, hisz ezt már valaki megtette helyettünk. Félreértés ne essék!, én nem a divatos zenéket ócsárolom (magam is szeretem őket), hisz haladni kell a korral, de a túlzásba vitt hallgatásuk az agyat lustítja. Rosszabb esetben meg sem értjük, amit a szerző mondani akart (rosszul alkalmazhatjuk az idézeteket). De a zene kell, csak okosan kell bánni vele; mert a zene minden jó tulajdonságával az embert született szolgálni, mert a zene kell, mert a zene szép. A zene szép, de nehezen érthető; a zene fontos, de nehezen érthető; a zene beszél, de nehezen érthető; a zene kell, de nehezen érthető; a zene szép, de nehezen érthető; csak azok értik igazán, akik a lelkükből hallgatják, akik a lelkükből csinálják; ezért hallgasd meg többször is, hogy pontosan megértsd. A zenét a füllel érzékeljük, de a lelkünkkel halljuk. Ha a zene elhal is, a lelkünkben tovább rezeg; érzéseket éleszt és fojt el bennünk. A zene néha fáj, és mégis… jólesik. A zene érzéseket fejez ki, beszél, mint a tánc, a szavak. De ha ostobán bánnak vele, ösztönné válhat, mint a tánc, a szavak. A zene simogat, a zene vigasztal, a zene buzdít, a zene tűzbe hoz, de a zene soha sem goromba; a zene megszűnik zene lenni, mihelyt goromba, durva dologra használják; mert a zene egy angyal, egy érzékeny angyal, akit elriaszt minden durvaság.

A romantika valami nagyon ősi dolog. Már akkor létezett, amikor még neve sem volt. Talán akkor születhetett, amikor Ádám egyedül sóhajtozott a paradicsomi naplementében, és hiányérzete támadt, mígnem Isten társat formázott neki.

A romantikát majdnem olyan nehéz meghatározni, mint a szerelmet. Persze egy egész stílusirányzat, egy korszak viselte nevét, és ezzel talán még inkább elhomályosította az eredeti jelentés körvonalait. Talán a legfontosabb kérdés, hogy hány ember kell a romantika megvalósulásához, beteljesüléséhez? Egy férfi és egy nő, netán elég az egyikük? Vajon ha egyedül vagyunk és éjszaka a csillagokba veszik tekintetünk, szerelmes gondolatok gyötörnek bennünket, az kimeríti a romantika kereteit? A klasszikus romantika mindig is összefonódott a szerelemmel. Az pedig talán egyértelmű, hogy van viszonzatlan szerelem, van gyötrő magányos szerelem, van amikor pont az ilyen magányos pillanatokban árad szét bennünk a legtöbb szerelmes érzés, a legmélyebb, legszentimentálisabb gondolatfolyam. Éppen ezért talán van magányos romantika is, vannak pillanatok, amiket ez a csodálatos, mélyre rejtett érzés tesz széppé, bár nincs velünk senki, mégis van kire gondolni, létezik bennünk a szeretett lény. Vágyakozunk rá, hiányoljuk abból a szinte tökéletes pillanatból, de még így is működik, még így is képesek vagyunk valamennyit meríteni érzelmileg abban az élethelyzetben.

Manapság nem divatos a romantika, ahogy nem divat a sírás és a szerenád sem. Napjainkat a félelem határozza meg, és a felszínesség. Félünk őszinték lenni, félünk nyíltan szeretni, és legfőképpen sajnos sokszor félünk önmagunk lenni. Helyette egy felszínes báb-ruhába bújunk, egy biztonságos, semmitmondó burokba. Irigységünket elnyomva inkább kinevetjük a megmaradt romantikus hősöket. Igen hősök, mert lassan már emberfeletti tulajdonságnak számít, ha valaki nyíltan birtokolja. Bennünk van és nem véletlenül, hiszen szüksége van rá mindenkinek.

A romantika klasszikus esete talán mégis két emberről szól, jobb esetben két szerelmes emberről. Alkotótársakról, és az ők adott pillanatban való harmonikus együttes létezéséről. Nem kellenek hozzá sem szavak, sem mozdulatok. Hármashangzatok vagy éppen vállra szálló pillangók. Csak egy csöppnyi hely kell odabenn és idekinn és a levegő észrevétlen közreműködése, hogy létrehozza ezt az érzelmi és hangulati áramkört. Talán még levegő sem kell, talán a romantika még vákuumban is túléli.